Sztoriszerda Rékával

2020. szept. 30. • #sztoriszerda

A több mint 4 évnyi InDaHouse-os önkéntességemből nagyon sok olyan történtet tudnék mesélni,
melyek közül, ha csak egy is megesett volna velem, akkor is azt mondanám, hogy „ezért megérte”.
Így aztán nagyon nehéz kiválasztani azt az egyet, ami igazán megragadja az InDaHouse
tevékenységének valódi lényegét. Ezért aztán nem is próbálkozom ezzel, inkább elmesélem azt, hogy
mi az a story, ami a napokban történt és új lendületet adott az InDaHouse-os munkámhoz.
A történet most kivételesen nem Hernádszentandráson játszódik, hanem Fügödön, ahova csak pár
hónapja tettük be a lábunkat. Fügöd… mindig nagyon vegyes érzések kavarognak bennem e szó
hallatán. Egyszerre van jelen az az öröm és boldogság, amit ezek a gyerekek adnak, látom a csillogó
lelkes szemeiket, amik arra várnak, hogy valaki csak 1 órára is de csak velük foglalkozzon.
Mindeközben érzem a húsbavágó fájdalmat is -amit már nagyon rég nem éreztem ilyen munka
kapcsán -, amit az életkörülményeik, elbeszéléseik okoznak és elképzelem milyen jövő elé nézhetnek.
Na de visszatérve a történetre. A helyszín, mint mondtam Fügöd, a második tanodai hétvége. Már
nagyon várom, hogy végre újra találkozhassak az iskolaelőkészítősökkel, hiszen a tábor óta nem
láttam őket. Nehéz döntés, hogy melyik sávban kivel szeretnék foglalkozni, kivéve 1 esetben.
Tudjátok, van olyan, hogy az ember kicsit szerelembe esik egy gyerekbe, hát ez velem elég sűrűn
elfordul, de azért még közöttük is vannak favoritok. Van egy kisfiú, aki a telepi megjelenésünk óta
mindig a nyomunkban van, nagy barna szemeivel és csibész mosolyával folyamatosan követ minket.
Nem beszél sokat, ha a 3. kérdésemre kapok egy egyszavas választ már elégedett lehetek. ��
Hát én ettől csak még jobban vártam, hogy vele tanulhassak és megismerhessem. Időközben kiderül,
hogy ez az elsőlátásra ártatlan kis fiúcska a táborban teljesen kivonta magát minden csoportos
foglalkozás alól és az idejét inkább azzal töltötte, hogy elfutott az önkéntesek elől, sőt a helyzet az
első tanulós hétvégén se lett jobb, akkor se lehetett rábírni, hogy leüljön egy székre. Ezek után, én
csak még kíváncsibb lettem és hát szeretem ezeket a kihívásokat.
Egy nagy adag kávé, pihenés és sok ötlettel vártam, hogy megérkezzen a kis csapat. A felkészülésem
hiábavalónak bizonyult, mert a kis ördögünket kenyérre lehetett kenni. Minden szó nélkül beállt
mondókázni és végig csinálta velem a 4×20 perces foglalkozást. Matatott a logikai készlet között,
mászkált a tatamin katicabogárként, festett, színezett és feladatokat oldott. Teljesen el voltam
képedve. Mondanom, sem kell, hogy csak még jobban beleszerettem ebbe a kiscsibészbe, aki végig
úgy nézett rám a feladatok közben, mint egy félistenre 😀
Miután hazament hatalmas büszkeség töltött el, hogy lám, tud ez a gyerek koncentrálni csak mellém
kell ültetni. De tudom, hogy ez nem miattam volt. Nem tudom pontosan, hogy mi lehetett a
háttérben, de nem tudok másra gondolni, mint, hogy megnyugodott és megszokta a helyet és a
menetrendet. Észrevette, hogy itt nem kell rosszalkodással felhívni magára a figyelmet, mert azt
anélkül is megkapja. És ez az, amiért a gyerekek szeretik az InDaHouse-t, mert figyelmet kapnak és
törődést, amit nem kell megérdemelni és nem is kell kiharcolni.
Ezt a figyelmet meg fogja kapni akkor is, mikor elsőbe megy, amikor belép a kiskamaszkorba, amikor
iskolaválasztás előtt áll és amikor már az érettségire készül. Hiszek abba, hogy így nem veszítjük el a
csillogást a szemében. Mert ez a célunk és az, hogy végig itt lehessünk.