"Megtanultam, hogy harcolnunk kell az álmainkért. Küzdeni kell. Ez nagyon fontos. Ezt a gyerekeimnek is meg fogom tanítani." – interjú Csikja Viktóriával, egy régi tanodásunkkal

2023. jún. 28. • Szarka Zsanett • minden más

A gyerekszegénység és annak következményei egy olyan komplex problémahalmazt alkotnak, amelyeket csak hosszú távú beavatkozással lehet csökkenteni, megoldani. Ez a célja az InDaHouse Hungary Egyesületnek, melynek keretében szakemberek segítségével önkéntesek foglalkoznak szegénységben és mélyszegénységben élő gyerekekkel. Egy-egy mosoly vagy jól sikerült foglalkozás nagyon feltölti az önkénteseinket, de óhatatlan, hogy nagyobb változásokat várjanak el: egy jobb osztályzatot, egy sikeres középiskolai felvételit, érettségit és csodás karriert. Ez azonban nem megy ilyen könnyen. Az évtizedek alatt kialakult hátrányokat nem lehet néhány éven belül felszámolni. 

Mi az InDaHouse-ban azt mondjuk, hogy a munkánk célja, hogy a tőlünk kapott támogatást a mostani gyerekek a saját gyerekeik nevelésébe be tudják majd építeni. De ez nagyon messzinek tűnik, amikor épp egy hatévessel gyakoroljuk az ABC-t. 

Van azonban egy fiatal nő, Viki, akinek 6 évvel ezelőtt mi segítettünk az érettségiben. Másfél évig volt InDaHouse-os fiatal és ma már 2 kisgyerek anyukája, emellett az InDaHouse-ban dolgozik, ő takarítja és készíti elő a házainkat a hétvégi foglalkozásokra. Kíváncsi lettem, hogy vajon az ő gyerekeinek mit tesz hozzá az életéhez az, hogy Viki részese volt a programunknak, így erről beszélgettem vele. 

Csikja Viktória: Csikja Viktória vagyok, Hernádszentandráson élek, Encsen érettségiztem. 24 éves vagyok. Van két gyerekem, az egyik 2 éves, a másik 3. InDaHouse-os tanuló voltam, nélkülük nem sikerült volna az érettségi, mert megbuktam matekból és az angol se ment nagyon. Itt nagyon sok segítséget kaptam, nagyon sokat tanultam. Az önkéntesek nagyon kitartóak voltak velem, nagyon hálás vagyok nekik. Sikerült az érettségi, és azóta keresem az utam. Lett két gyerekem, de nem szeretném feladni, szeretnék egy hivatást. Itt dolgozom az InDaHouse-ban, ami nagyon sokat segít. 

Benkő Fruzsi: Annak idején milyen volt az InDaHouse-ba járni?

Csikja Viktória: A csoportok tetszettek a legjobban. Mindenféle témáról beszélgettünk. Tanulni is szerettem veletek, mert amit az iskolában nem értettem meg, azt itt átvettük az adott önkéntessel, és megértettem. Egyre jobbak lettek a jegyeim és így sikerült az érettségi is. 

Benkő Fruzsi: Lelkileg mit adott neked a program?

Csikja Viktória: Azt, hogy minden ember egyenlő. Megtanultam, hogy bár az emberek sokszor lenéznek, de akkor sem szabad feladni, és akkor is harcolnunk kell az álmainkért. Küzdeni kell. Ez nagyon fontos. Ezt a gyerekeimnek is meg fogom tanítani. Vannak, akik elítélnek, de vannak, akik tisztelnek. 

Benkő Fruzsina: Ez a mindennapokban hogyan jelenik meg?

Csikja Viktória: Azelőtt, ha lenéztek, az rosszul esett és feladtam. Például Miskolcon nem mertem odamenni emberekhez segítséget kérni, hogy melyik busszal kell menni, mert tudtam, hogy lenéznek. Ma már meg merem kérdezni. Van, aki hátat fordít, de van, aki megmondja, hogy merre kell menni. Most már oda merek állni bárki elé és el merem mondani a véleményem. Merészebb lettem és kiállok az igazam mellett. Itt minden héten új emberekkel találkoztunk, és idővel már nem féltünk ettől. Hozzászoktunk, számítottunk rá, hogy minden héten el kellett mondani, hogy kik vagyunk, mesélni kellett magunkról, így közvetlenebbekké váltunk, és így sokkal könnyebben kommunikálok. Ez nagyon sokat jelent. Nemrég jöttek ellenőrizni a Gyerekházat, ahova a gyerekekkel járok és interjút kellett adni. Nagyon jól ment, egyáltalán nem lepődtem meg, nem is féltem és elmondtam a véleményem. Bármilyen ember idejön és kérdez valamit, tudok válaszolni. 

Benkő Fruzsina: Ebben is tudtunk segíteni?

Csikja Viktória: A csoportokon sokat beszélgettünk erről, és résztvehettem egy projektben az Unicef-ben, ami arról szólt, hogy milyen hátrányokat élünk át cigány fiatalként. Az InDaHouse önkéntesek szemében minden gyerek egyenlő volt, hiába cigányok vagyunk, ők úgy bántak velünk, mint a nem cigány emberekkel. Teljes embernek néztek minket. 

Benkő Fruzsina: Ezt miből lehet érezni?

Csikja Viktória: Abból, ahogy bánnak velünk. Ha jöttek hozzánk tanulni, akkor mindent elmagyaráztak, amit nem értettünk, akár többször is. Nem azt mondták, hogy “na, miért nem érted?”, hanem igenis elmagyarázták még egyszer. Közvetlenek voltak velünk. Nem néztek le minket azért, hogy hogy öltözünk, vagy hogyan beszélünk. Semmi ilyen nem volt. Nem mondták, hogy ne beszélj így, másként beszélj. Nem nézték le azokat a gyerekeket se, akik csúnyán beszéltek. Az iskolában az osztály fele nem cigány volt, a másik fele pedig cigány. Velünk keveset foglalkoztak. Voltak nagyon rendes tanárok is, de voltak olyan tanárok, akik semmibe vettek minket. Ezt abból éreztük, hogyha kértünk segítséget, azt mondták, hogy nem érnek rá, vagy meg se hallották. Tipikus helyzet volt, hogy amikor kihívtak a táblához, de nem értettem a feladatot, akkor a tanár lediktálta, hogy mit írjak, de nem magyarázta el. Én ebből nem tanultam semmit. Ha viszont egy nem cigány gyerek ment ki, és nem tudta, akkor neki elmagyarázta, óra közben is. 

Volt olyan, hogy szekálták a lányt, aki mellettem ült. Elmentünk az osztályfőnökhöz panaszkodni, de nem érdekelte, a nem cigány lánynak hitt, nem változott semmi. Általában a tanárok a nem cigányoknak jobban hittek, mint nekünk. Sajnos ez van. Megtanultam, hogy ez van. De ugyanúgy kell tanulni, ráadásul egy cigánynak többet kell tanulni. Nekünk százszorosan jobban meg kell mutatni azt, hogy mit tudunk, mert tőlünk jobban elvárják. Jobban elhiszik, ha többet mutatunk. Az InDaHouse-ban viszont teljesen egyenlőnek néztek. Itt sokszor mondtam, hogy feladom, ez a matek igen nehéz, ez nem fog menni. Nagyon sokat szenvedtem az angollal is. De ugyanúgy az az önkéntes is, aki tanult velem, mert neki is nehéz volt. De itt, akármennyi időbe került, akármilyen nehéz volt, ha mondatonként, ha szavanként, de akkor is megcsináltuk. Bátorítottak. Nem azt mondták nekem, hogy “majd megtanulod”, “nézd át otthon”, hanem arra mutattak példát, hogy még egyszer meg kell csinálni. Ugyanakkor mindig dicsértek. Amikor egy-két szót lefordítottam angolból, akkor megdicsértek, és az nagyon jól esett. Ezért nem adtam fel. 

Benkő Fruzsina: Mi történt veled az érettségi után?

Csikja Viktória: Az érettségi után volt az Unicef programja, amit nagyon szerettem. Azután jött a két gyerek. Azóta itt dolgozom az InDaHouse-nál, ha pedig elment mind a kettő oviba, szeretnék elmenni egy tanfolyamot elvégezni. Nem azért, mert nem jó itt, hanem azért, mert szeretnék én is egy hivatást magamnak az érettségi mellé. Pozitív vagyok, remélem, hogy sikerülni fog. 

Benkő Fruzsina: Mit gondolsz, a gyerekeid életéhez mit tesz hozzá az, hogy InDaHouse-os voltál?

Csikja Viktória: Annak idején önkénteskedtem is pár hónapig az InDaHouse-ban. Tillmann Kingával, a koragyerekkori program vezetőjével voltam kint családoknál, játszani a legkisebbekkel. Akkor tudtam meg, hogy vannak fejlesztő játékok 0-3 éves gyerekeknek. Én addig nem ismertem ilyen játékokat. Láttam, hogy a kétéves gyerekek tudják, hogy mi az a háromszög, mi az a csillag. Én elájultam. Lenyűgözött, hogy a gyerekek milyen lelkesen várták a játékos tanulást. A bőrükből ki tudtak volna ugrani, amikor Kinga megdicsérte őket. Már akkor megfogadtam, hogyha lesznek gyerekeim, akkor velük is ezt fogom csinálni. Kevés fejlesztő játékunk van, de azért van, és járok velük a Gyerekházba is, ahol nagyon sok játék van. A gyerekeim tudják, hogy mi az a háromszög, mi az a csillag, tanulom velük a szineket, szineznek. Számolnak is mind a ketten. Nagyon büszke voltam a lányomra nemrég, mert egy új Montessori tornyot egyből ki tudott rakni a Gyerekházban, mert hasonló van nekünk is otthon. Így ott már nehezebb játékokkal tudott játszani. Más anyukák a faluban azt mondják, hogy ráér oviban, de nem. Itt megtanultam, hogy 0-3 éves korban már kell velük foglalkozni. Nagyon fontos, hogy már most megtanulják. Így sokkal könnyebb lesz nekik az óvoda és stabilabbak lesznek az alapjaik az iskolában és akkor többet fognak tudni tanulni. Mert akkor nem az lesz, hogy le lesznek maradva, hanem haladni fognak tudni a tananyaggal. Meg fogják őket dicsérni a tanárok és akkor jól fogják magukat érezni ott. Tanulni fogok velük, amikor majd hazajönnek az iskolából. Segíteni fogok nekik mindenben. Mindig arra fogom bíztatni őket, hogy tanuljanak, tanuljanak tovább, legalább egy érettségit szerezzenek. A mi családunkban én és a húgom voltunk az elsők, akiknek érettségije lett, szeretném, ha legalább idáig ők is eljutnának. 

Benkő Fruzsina: Nemcsak azért nagyon fontos, hogy játszol velük, mert így megtanulnak dolgokat, hanem azért is, mert ez a közös figyelmi helyzet kell ahhoz, hogy kialakuljon a koncentrációs képességük, ami ahhoz kell, hogy figyelni tudjanak majd az iskolában.

Csikja Viktória: Én is, és anya is mindig foglalkozunk velük. A lányom már tud babát rajzolni, mert megmutattuk neki, hogy hogyan kell. Most nagyon büszke magára, hogy tud babát rajzolni, és nem az óvodában fogja megtanulni, hanem már tudni fogja. Meg fogják dicsérni, amitől csak még jobban fog örülni, és még lelkesebb lesz. 

Benkő Fruzsina: A dicséretet nagyon fontosnak tartod…

Csikja Viktória: Igen. A dicséret nálam is nagyon fontos volt. Az önkéntesek, akik tanultak velem, Péter, Katica, Judit, mindig megdicsértek és én ezért nem adtam fel. A gyerekeimet is erre szeretném tanítani: hogy nem szabad feladni. Én is mindig dicsérem őket. Nekik is sokat számít ez. Már most más az életük, mint az enyém volt.