Azt szeretem az InDaHouse-ban, hogy a tapasztalat erejével tanít

2020. aug. 5. • #sztoriszerda

“Van az InDaHouse-nak és minden hasonló jellegű kezdeményezésnek egy olyan ereje, amit ha egyszer személyesen megtapasztal az ember, nem tud nemet mondani rá. Egyszerűen nem engedheti meg magának és a lelkiismeretének, hogy valahogyan ne legyen a részese, és ez a valódi közösségmozgató ereje, hogy egyre több embert sarkall arra az alapvető jóra, amely valahol mindannyiunk közös érdeke kellene, hogy legyen.Azt szeretem az InDaHouse-ban, hogy a tapasztalat erejével tanít. Egy hét múlva végzett romológus leszek, és a nagy tudású tanárok és remek színvonalú oktatás mellett úgy érzem, a diplomám kategóriákkal kevesebbet érne, ha mindazt az elméleti tudást, amit az egyetemen elsajátítottam, az InDaHouse-on keresztül személyesen meg nem tapasztaltam volna. Hogy a számadatok és a tanulmányok mögött Janikák, Csillák, és Jázminok élik ma is azt az életet, ami alapján a szakirodalmakat megírják. Huszonéves fejjel is letaglózó volt látni, hogy amiről valamit olvas vagy tanul valaki – és általában nem túl bizalomgerjesztő tényeket -, az a valóságban is létezik. Szerintem valahol ezek olyan dolgok, amiket nem hisz el az ember, vagy csak nem akar róluk tudomást venni addig, amíg nincs ott, nem látja, és nem éli át legalább egyetlen napig, ami aztán hihetetlen erővel döbbenti rá arra, hogy cselekedni kell. És amíg adott a lehetőség, ami által segíteni tud, addig nem engedhetné meg magának azt, hogy nem teszi. Számomra minden adott volt ahhoz, hogy megpróbáljam: a nyitottság, a gyerekek szeretete, a tenni akarás és akkor jött az InDaHouse. Első és egyetlen hétvégémen vettem részt tavaly májusban Hernádszentandráson, és az a néhánynapos életélmény elég volt, hogy tudjam, ennek helye van az életben, és az én kapacitásaimba ez belefér. Ezt követte egy nyári tábor, ahol különösen a szívemhez nőttek a gyerekek, majd vidékre visszaköltözve feladatlap íróként maradtam részese az InDaHouse-nak.A járvány miatti Skype-os tanulás hatalmas örömet és felüdülést hozott a mindennapjaimba. Ezeket az alkalmakat nem mindig volt könnyű kivitelezni az egyetemi távoktatás mellett, főleg nem két hihetetlenül cuki, mindenről órákig mesélni képes első osztályos gyerekkel, de sokszor ellensúlyozták a körülmények miatti fásultság és kilátástalanság időnként rám törő hullámait ezek az órák. Amellett, hogy én hétről-hétre a tananyagot tanulgattam velük, ők észrevétlenül mentették meg a rosszabb napjaimat, és azt hiszem, ez az egészben a legszebb. Hogy mindenkinek jobb a hely lett a világ tőle, és valahol végül is mindenki meg akarja váltani a világot…”