InDaHouse, a boldogság gombóc

Zsuzsi 5,5 éve kezdett nálunk önkénteskedni! Ő a legrégebbi önkéntesünk, aki a mai napig rengeteget tesz az InDaHouse-ért: tanodázik, munkacsoportot vezet, feladatlapot ír, és még ezer mást. Számára az InDaHouse a boldogság gombóc az Élet fagyijában:

“Ha az élet egy fagyi, akkor az IDH egy boldogság gombóc benne. Bármi is történt velem az elmúlt 5 évben, mióta önkénteskedem ebben a gyerekprogramban, munka és magánéleti változások, örömök és szomorkodások, ez a boldogság gombóc mindig ott volt a maga állandóságával, hogy még boldogabbá tegye a jó időszakokat és picit könnyítsen a nehéz időszakokon. Az IDH közösség, benne a gyerekekkel és önkéntesekkel nagy kincs. Jó élmény tőlem eltérő élethelyzetű, életmódú, foglalkozású, életkorú, de értékrendben mégis hasonszőrű emberekkel picit vagy jobban összeismerkedni. Így a program nem csak a gyerekeknek nyitja ki a világot, hanem az önkénteseknek is, nekem is. Ha hazai híreket olvasok, akkor jellemzően tudok hozzá konkrét személyeket, arcokat kapcsolni és nem úgy érzem, hogy ez mind valaki mással történik, valaki másnak a dolga, hanem így az én dolgom is. Pl. akkor már engem is közvetlenül érint a vidéki iskolák szegregálódása, mert látom az iskolák működését a gyerekek teljesítményében, akikkel hétvégente foglalkozom. Na meg a sokszínű közeg segít abban is, hogy ne próbáljam annyira beletuszkolni magam valami társadalmilag normálisnak titulált sablonba, hanem próbáljam meg elfogadni és lehetőleg szeretni, amilyen vagyok.”

Így kezdtem új életet 37 évesen az InDaHouse miatt

Viki szeptembertől az InDaHouse főállású munkatársa 💖

2019 májusában egyik napról a másikra felmondtam, anélkül, hogy meg lett volna a következő munkahelyem. 2 éve voltam InDaHouse önkéntes, 2 év alatt fordult velem 180 fokot a világ.

Vegyészmérnökként végeztem 2006-ban, és hosszú évekig ebben a szakmában is dolgoztam. Nem mondom, hogy én voltam a világ legelhivatottabb vegyészmérnöke, de voltak olyan szakaszok, amikor igenis élveztem, és ennyi év alatt azért az identitásom fontos részévé vált. Észrevettem, hogy ha be kell mutatkozni valahol, kb. ez az első dolog, amit elmondok magamról. Meg hát azért valljuk be, jól is hangzik 🙂

Aztán 2017 nyarán InDaHouse önkéntes lettem. Már egy fél évvel hamarabb megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék segíteni, és azt is elég tisztán láttam, hogy legszívesebben cigány gyerekekkel tanulnék segítés gyanánt. Csak a hol és a hogyan nem volt még világos, de mondhatnám, hogy “bevonzottam” a Fruzsival való találkozást, amire egy nagyecsedi cigánytánctáborban került sor. Amikor mesélt arról, hogy mivel foglalkozik, rögtön éreztem, hogy ennek én is részese akarok lenni, így 3 hét múlva már az InDaHouse nyári táborában szereztem első önkéntes tapasztalataimat.

Innentől aztán nem volt megállás. A tábor utolsó napján hazavittem az egyik fiút, és az úton visszafelé már azon gondolkodtam, hogy a mentora szeretnék lenni. Aztán amikor kiderült, hogy annak a fiúnak sincs mentora, aki számomra a tábor leghangosabb, de legviccesebb résztvevője volt, akkor az ő mentorálását is elvállaltam. Hamarosan tagja lettem az utazó önkéntes munkacsoport mellett a feladatlapkészítőnek, majd néhányan megalapítottuk a charity munkacsoportot. Mikor jött egy lehetőség, hogy részt vehetnek az InDaHouse-os gyerekek a Budapesti Fesztiválzenekar TérTánc programjában, akkor jelentkeztem, hogy én tanítsam nekik a táncot. Amikor pénzt kellett gyűjteni, jelentkeztem adománygyűjtő nagykövetnek, amikor volt időm, segítettem az építkezésen, és még az anyukámat is elcsábítottam a szervezetbe. Nagyon sok mindent csináltam az InDaHouse-on belül, és mindegyiket nagyon élveztem.
Azt hittem amúgy, hogy ezzel mindenki így van. Hogy mindenkit ennyire beszippant ez a dolog.

E mellett egyre kontraszrosabb lett, hogy a munkámban mennyire nem vagyok motivált. Éreztem, hogy váltanom kell, de nem tudtam, mire. Jó lenne gyerekekkel foglalkozni, de nincs hozzá végzettségem. Csináltam egy pedagógiai asszisztens OKJ-s képzést, de abból nem lehet megélni. Aztán májusban úgy döntöttem, lesz ami lesz, felmondok. A nyarat végigönkénteskedtem, aztán szeptemberben majd csak találok valami munkát. Írtam Fruzsinak, hogy ha hall valamit, akkor szóljon, mert jó lenne szociális területen elhelyezkedni. Ezt ő azóta úgy meséli, hogy akkor arra gondolt, hogy mindenképp az InDaHouse-ban kell, hogy dolgozzak. 🙂

Így lettem szeptembertől egy az InDaHouse három fizetett munkatársából, és végre nem úgy kelek fel reggelenként, hogy nincs kedvem munkába menni. Azt nem mondom, hogy sétagalopp, és még időbe fog telni, amíg visszaállítom a munka és a magánélet egyensúlyát, de életem egyik legjobb döntése volt, hogy mertem váltani.

A borsodi pindúr pandúrok

Tomi 2018 óta jár a borsodi gyerekekhez játszani, tanulni ❤️

“Az egyik kedvenc InDaStory-m egy perei családhoz kapcsolódik, akik három bűbáj kislányt nevelnek egy romos, szoba-konyha házban. Első találkozásom a lányokkal még 2018-ban, az első InDaHouse-os hétvégém alkalmával történt.

Egy hűvös, januári szombat délután megérkeztünk a család házához. Előtte már sokat hallottam a három lányról a többi önkéntestől, a sok vicces történet után már én is nagyon vártam, hogy találkozzam velük. Az udvarra lépve azonban picit kételkedni kezdtem, a rossz állapotban lévő épület nem igazán ígért sok jót. Az anyuka már várt ránk az ajtóban, kedvesen üdvözölt minket, betessékelt a szobába, miközben elmesélte, hogy nemrég végzett a mosással. A félig homályos helyiségben egy nagy fémkályhában pattogott a tűz és finom öblítő illat áradt a levegőben. A kopott szekrény és a rozoga ágyak között kifeszített szárítózsinegen apró, rózsaszín és lila, lepke- és pónimintás ruhácskák és zoknik lógtak.

Ebbe a virágillatos, színes álomba csöppenve álltam a szoba közepén, mikor hirtelen előbukkant három kis fejecske a földre állított ruhaszárító mögül. Megjelentek a pandúrok. Már nagyon vártak minket, lesből támadtak ránk és mint a villám, kipakolták az összes játékot a nálunk lévő zsákokból. Nevetnem kellett, mert úgy éreztem magam, mint egy rajzfilmben; egy színes-szagos mese szoba közepén, ahol én voltam az óriás, körülöttem pedig ott keringett Sziporka, Csuporka és Puszedli. “

Biztosan tudom, hogy jókor vagyok jó helyen

Alexa a koragyerekkori csapatunk oszlopos tagja. 💖

“Lassan másfél éve havi rendszerességgel építem be az életembe, hogy el tudjak utazni Borsodba, és ott töltsek egy hétvégét. A hétköznapokban bölcsődében dolgozom, így nem volt idegen számomra az, hogy gyerekekkel és szülőkkel vegyem körbe magam. Mi motivált? Szerettem volna megismerni egy teljesen más közeget, új tapasztalatokat, új nézőpontokat, de korántsem gondoltam volna, hogy ekkora hatása lesz rám.

Úgy indultam el az első hétvégére, hogy biztos sokat fogok kapni tőle, mert jó érzés segíteni, hasznosan tölteni az időnket. Mégsem ez az első dolog, amit elmesélek, ha valakinek mesélek erről a helyről. Az első, ami eszembe jut, az, hogy mennyit tanultam magamról, és hogyan fejlődtem általa.

Az egyik kedvenc pillanatom ez alatt a másfél év alatt az volt, amikor beléptem egy családhoz, és a 7 testvér közül hatan szaladtak oda hozzám, a nevemet kiáltva, hogy megöleljenek és megöleljem őket. Ezek azok a részei a hétvégének, amikor biztosan tudom, hogy jókor vagyok jó helyen. Számomra az InDaHouse tanulás, önismeret, bizakodás, szeretet.”

Az a másfél óra csak az övé

Dóri tanodai önkéntes, mentor, a szeniorok koordinátora ❤️

“Semmilyen képesítésem vagy pedagógiai végzettségem nincsen és mégis – immár közel két éve – havonta egyszer elutazom gyerekeket tanítani. (A legtöbbünk egyébként ugyanígy van ezzel😊)

Csakhogy ez mit sem számít!
Amikor elindul egy foglalkozás és elkezdünk tanulni, valami megmagyarázhatatlan “másállapotba” kerül az ember. Minden erőfeszítés nélkül egyszer csak kizáródik a körülöttünk lévő világ, és bár sokszor egymás hegyén-hátán tanulunk a többi önkéntessel, és egy kívülálló, ha betoppanna biztos azonnal felfigyelne a néha óriási zajra, én abból mit sem érzékelek.. minden idegszálammal a mellettem ücsörgő (vagy épp izgő-mozgó) gyerekre koncentrálok és a feladatra: hogy segítsek átadni valamilyen új tudást neki úgy, hogy közben nem száz hanem 150% odafigyelést kapjon. Az a másfél óra csak az övé, csak a miénk. És ki kell hoznunk belőle, amit csak lehet.

Emlékszem egy olyan tavaszi alkalomra, amikor ez a fura, semmihez nem hasonlítható átélés egész nap kitartott. A gyerekek jöttek, majd mentek, de én maradtam ugyanabban az eufórikus állapotban. Fantasztikus érzés.

Mai divatos szóval ezt valószínűleg úgy mondanánk, a flow élmény… amikor benne vagy, jelen vagy, az energiák összeadódnak és szeretet van. Meg harmónia. Akkor is, ha húszan ugrálnak tőled egy lépésre. Ilyenkor mindenki gyógyul is kicsit. Gyerek és önkéntes egyaránt.

És ez az élmény minden rosszat elfeledtet. Olyankor nincs aggodalom, a múlt heti lótás-futáson vagy épp a rám váró nehézségeken való gondolkodás. Csak a pillanat van. És ezt érzik a gyerekek is, tudom.❤️

Hát, ezért szeretem én leginkább az InDaHouse-t. Mert működik az adás-kapás törvénye… mely, ha csak egy rövid időre is, de elrepít egy másik világba.🌎”

Zsófi és az InDaGarden

Zsófi 2 éve a tanodás önkéntesünk, civilben tájépítész ❤️

“Amikor elkezdtem Indahouse-ozni, lelki szemeim előtt az lebegett, hogy majd engem is úgy fognak szeretni a gyerekek, mint azokat a lányokat/fiúkat, akik úgy vonzzák őket, mint a mágnes. (Biztos ti is ismertek ilyeneket.) Ezt a célt még nem sikerült elérnem (bár egy kislány a csoportos játéknál már mellém állt, az én kezemet akarta fogni! ❤️ ), viszont egy csomó minden más történt, amire kicsit sem gondoltam, amikor belevágtam az önkénteskedésbe. Azt kell mondanom, hogy minden hétvége más és más, mindig máshol van a hangsúly. De minden hétvégéről úgy jövök haza, hogy „ma is tanultam valamit” magamról. (Tényleg, mint egy terápiás csoport.)

Nekem a tavalyi második félévem az IndaGarden-ről szólt. Én terveztem és a művezetésben is oroszlánrészt kaptam. Ez utóbbitól nagyon fáztam. Az kicsi korom óta megy, hogy üljek és tervezzek (lakást, várost, kamrapolcok berendezését, cicapanziót, mikor-mit), elméleteket gyártsak, kalkuláljak, különböző szenáriókat gyártsak lehetséges események kimeneteléről. De a gyakorlati megvalósítás – egy kivitelezést vezetni –, amikor mások segítségére is szükség van… Nos tudtam, hogy ebben nem fogok brillírozni. Már pedig az IndaGarden-ben kerti építményt (köznapi nevén budit) kellett bontani, terepet kellett rendezni az amphiteátrumunkhoz, gyomlálni, növényeket odalogisztikázni, évelőket, cserjéket, fákat elültetni, locsolni. És rajtam volt a világ szeme, hogy ÉN mondjam meg, hogy mit kell csinálni. Non-stop stresszben voltam ettől. Nem áltatom magam, hogy mostanra jobban megy már a delegálás, és akkoriban nem is volt ráeszmélésem, hogy mi van a háttérben ( ti. a lelkemben). Azóta már rájöttem, és már értem, hogy miért idegenkedem a vezetéstől. Ugyanakkor most, hogy már értem, könnyebb is lesz az ilyen helyzeteket kezelnem.

Hiszem és vallom, hogy nem jöttem volna rá a megoldásra, ha nincs ez a lényemtől nagyon is idegen (kényszer)pálya, vagyis, hogy hétvégéről hétvégére, szorongva, mégis önmagamat legyőzve megkérjem XY-t, hogy ide ültesse azt a bokrot, ne pedig amoda. Nem fejlődtem volna a lelkiekben, ha nincs az IndaGarden. Ha nincs az IndaHouse. És ez csak egy, a sok közül ❤️ “

(A kép pedig az IndaGarden Tél szekciójában készült. A célom az volt ebben a negyedben, hogy télen is dekoratív legyen. Kezd az lenni ❤️ )

#sztoriszerda #indahousehungary #önkéntessztori #köszönjük