Sztoriszerda Rékával

A több mint 4 évnyi InDaHouse-os önkéntességemből nagyon sok olyan történtet tudnék mesélni,
melyek közül, ha csak egy is megesett volna velem, akkor is azt mondanám, hogy „ezért megérte”.
Így aztán nagyon nehéz kiválasztani azt az egyet, ami igazán megragadja az InDaHouse
tevékenységének valódi lényegét. Ezért aztán nem is próbálkozom ezzel, inkább elmesélem azt, hogy
mi az a story, ami a napokban történt és új lendületet adott az InDaHouse-os munkámhoz.
A történet most kivételesen nem Hernádszentandráson játszódik, hanem Fügödön, ahova csak pár
hónapja tettük be a lábunkat. Fügöd… mindig nagyon vegyes érzések kavarognak bennem e szó
hallatán. Egyszerre van jelen az az öröm és boldogság, amit ezek a gyerekek adnak, látom a csillogó
lelkes szemeiket, amik arra várnak, hogy valaki csak 1 órára is de csak velük foglalkozzon.
Mindeközben érzem a húsbavágó fájdalmat is -amit már nagyon rég nem éreztem ilyen munka
kapcsán -, amit az életkörülményeik, elbeszéléseik okoznak és elképzelem milyen jövő elé nézhetnek.
Na de visszatérve a történetre. A helyszín, mint mondtam Fügöd, a második tanodai hétvége. Már
nagyon várom, hogy végre újra találkozhassak az iskolaelőkészítősökkel, hiszen a tábor óta nem
láttam őket. Nehéz döntés, hogy melyik sávban kivel szeretnék foglalkozni, kivéve 1 esetben.
Tudjátok, van olyan, hogy az ember kicsit szerelembe esik egy gyerekbe, hát ez velem elég sűrűn
elfordul, de azért még közöttük is vannak favoritok. Van egy kisfiú, aki a telepi megjelenésünk óta
mindig a nyomunkban van, nagy barna szemeivel és csibész mosolyával folyamatosan követ minket.
Nem beszél sokat, ha a 3. kérdésemre kapok egy egyszavas választ már elégedett lehetek. ��
Hát én ettől csak még jobban vártam, hogy vele tanulhassak és megismerhessem. Időközben kiderül,
hogy ez az elsőlátásra ártatlan kis fiúcska a táborban teljesen kivonta magát minden csoportos
foglalkozás alól és az idejét inkább azzal töltötte, hogy elfutott az önkéntesek elől, sőt a helyzet az
első tanulós hétvégén se lett jobb, akkor se lehetett rábírni, hogy leüljön egy székre. Ezek után, én
csak még kíváncsibb lettem és hát szeretem ezeket a kihívásokat.
Egy nagy adag kávé, pihenés és sok ötlettel vártam, hogy megérkezzen a kis csapat. A felkészülésem
hiábavalónak bizonyult, mert a kis ördögünket kenyérre lehetett kenni. Minden szó nélkül beállt
mondókázni és végig csinálta velem a 4×20 perces foglalkozást. Matatott a logikai készlet között,
mászkált a tatamin katicabogárként, festett, színezett és feladatokat oldott. Teljesen el voltam
képedve. Mondanom, sem kell, hogy csak még jobban beleszerettem ebbe a kiscsibészbe, aki végig
úgy nézett rám a feladatok közben, mint egy félistenre 😀
Miután hazament hatalmas büszkeség töltött el, hogy lám, tud ez a gyerek koncentrálni csak mellém
kell ültetni. De tudom, hogy ez nem miattam volt. Nem tudom pontosan, hogy mi lehetett a
háttérben, de nem tudok másra gondolni, mint, hogy megnyugodott és megszokta a helyet és a
menetrendet. Észrevette, hogy itt nem kell rosszalkodással felhívni magára a figyelmet, mert azt
anélkül is megkapja. És ez az, amiért a gyerekek szeretik az InDaHouse-t, mert figyelmet kapnak és
törődést, amit nem kell megérdemelni és nem is kell kiharcolni.
Ezt a figyelmet meg fogja kapni akkor is, mikor elsőbe megy, amikor belép a kiskamaszkorba, amikor
iskolaválasztás előtt áll és amikor már az érettségire készül. Hiszek abba, hogy így nem veszítjük el a
csillogást a szemében. Mert ez a célunk és az, hogy végig itt lehessünk.

Mert így kerek a világ

“Barátságunk kezdetén Fruzsi nagyjából annyi idős volt, mint most a nagyobbacska tanodások. Ha nem is voltunk mindig napi kapcsolatban, de valamikor az ezredforduló táján sokszor ültünk tábortüzek mellet hajnalig, világmegváltva.Helyzetemből adódóan már akkor hallottam az Indahouse-ról, amikor még csak egy álom volt. És így az elsők között mondhattam el, hogy őrültség. Természetes volt, hogy lehetőségeimhez képest támogatom.De nem az iránta érzett barátság okán vagyok ma is önkéntes/feladatlap író/skype-os/mentor az IDH-ban.Életem során többször voltam olyan helyzetben, hogy valakitől, tanártól, főnöktől, kollégától, olyantól, aki az úton előttem jár, olyan támogatást, segítséget kaptam, ami nem a munkaköri kötelességéből fakadt, azon messze túlmutatott. Számomra ez azt jelenti, hogy nekem is kötelességem továbbadni a stafétabotot, és támogatni azt, akinek én adhatok valami pluszt. Mert így kerek a világ.Ezen kívül mindig nagy élmény látni, ahogy leomlanak a határok. Földrajziak, szociálisak egyaránt. Nagyjából 1000 km-re lakom Hernádszentandrástól. Így összesen talán háromszor jártam ott – ebből kétszer nyári szünet idején. Tehát elsősorban skype-olok. Ahol is nincs határ, nincs távolság. Egyszer Szabival látványosan elakadtunk, hallható volt, hogy másokkal is pusmog a háttértben. Aztán előállt a nagy kérdéssel: Nálad miért van még világos? Persze, spontán földrajz órává alakultunk, félbehagyva a matekot.És ahogy a csendőrpertu lassacskán tegeződésre vált, lassan a partnerség is kialakul, és “tanár”-ból idősebb baráttá válunk. Mert így kerek a világ.”

Mennyire jó, hogy ott lehetek a srácok mellett és segíthetem őket, ahogyan ezeket az élményeket átélik

“Amikor a koronavírus miatt bezárták az iskolákat, már majdnem egy teljes indahouse-os tanévet tudhattam a hátam mögött, így vállaltam, hogy két hetedikes fiúnak segítek az online tanulásban.Persze napról napra tanulni két olyan gyerekkel, akik pont abban a korban járnak, amikor minden jobban érdekli őket az iskolánál, nem ugyanaz volt, mint havonta egyszer hétvégenként foglalkozni velük. Kezdetben nem is voltam biztos benne, vajon megéri-e ennyit szenvedni az egésszel. Folyamatosan időpontokat egyeztetni, az egyetemi óráim mellett még a hetedikes fizika feladatokkal is vesződni, fenntartani a gyerekek hullámzó lelkesedését. Szerencsére sikerült mindkét tanítványommal megélni olyan pillanatokat az online tanítás folyamán, amelyek megerősítettek benne, hogy van értelme velük foglalkozni, hiszen annál több, hogy tudják, én ott vagyok biztos pontként, ha elakadnak, tudok segíteni, nem is kell nekik a sikerhez. Egyik kora délután a saját iskolai feladataimmal küzdöttem, amikor egyszer csak csörgött a telefonom. Az egyik gyerkőc hívott, hogy a bátyja éppen segít neki a tanulásban, de elakadtak, és ha ráérek, akkor el tudom-e magyarázni nekik a prímtényezőkre bontást. Pár nap múlva, mikor felkeltem a másik kis tanítványom üzenete várt, amiben arról írt, hogy ő már reggel hét óta tanul, mert aznap be szeretné hozni az összes lemaradását, és átnézném-e neki, amikkel addigra készen volt, hogy biztos jók-e. Mindkét alkalomnak egy-egy másfél órás videóhívás lett a vége, ahol együtt tanultam a srácokkal és az őket segítő nagytestvérekkel, sőt, néha még a kíváncsiskodó kisebbek is bele-bele szóltak a munkába. Számomra ezek voltak azok az élmények, amik a legjobban megmutatták, mennyi haszna van a munkánknak Indahouse önkéntesekként. Ahogyan vártam, hogy a testvérek civakodása lecsillapodjon, hogy eldöntsék, melyik házi legyen a következő, vagy kiderüljön, ki rakta el a radírt, eszembe jutott, hogy én is pontosan így tanultam együtt felső tagozatban a saját testvéreimmel. Ugyanígy segítettünk egymásnak, néha kiabálva, de mégis jobb kedvvel, mintha egyedül kellett volna dolgoznunk.Ezeken az alkalmakon újra megéreztem, milyen fontos is az Indahouse munkája, milyen fontos is az én munkám az Indahouse-ban. Hogy mennyire jó, hogy ott lehetek a srácok mellett és segíthetem őket, ahogyan ezeket az élményeket átélik. Hiszen, ha számukra most nem is tűnik ez annyira nagy dolognak, tapasztalatból tudom, hogy pár év múlva ők is jó emlékként fognak visszagondolni ezekre a foglalkozásokra.Persze van, aminek a fiúk már most is örülhetnek. Közeledik a nyári szünet, és mindketten szépen javítottak, májusban keményen dolgoztak. Alig várom, hogy élőben is megdicsérhessem őket!”

Azt szeretem az InDaHouse-ban, hogy a tapasztalat erejével tanít

“Van az InDaHouse-nak és minden hasonló jellegű kezdeményezésnek egy olyan ereje, amit ha egyszer személyesen megtapasztal az ember, nem tud nemet mondani rá. Egyszerűen nem engedheti meg magának és a lelkiismeretének, hogy valahogyan ne legyen a részese, és ez a valódi közösségmozgató ereje, hogy egyre több embert sarkall arra az alapvető jóra, amely valahol mindannyiunk közös érdeke kellene, hogy legyen.Azt szeretem az InDaHouse-ban, hogy a tapasztalat erejével tanít. Egy hét múlva végzett romológus leszek, és a nagy tudású tanárok és remek színvonalú oktatás mellett úgy érzem, a diplomám kategóriákkal kevesebbet érne, ha mindazt az elméleti tudást, amit az egyetemen elsajátítottam, az InDaHouse-on keresztül személyesen meg nem tapasztaltam volna. Hogy a számadatok és a tanulmányok mögött Janikák, Csillák, és Jázminok élik ma is azt az életet, ami alapján a szakirodalmakat megírják. Huszonéves fejjel is letaglózó volt látni, hogy amiről valamit olvas vagy tanul valaki – és általában nem túl bizalomgerjesztő tényeket -, az a valóságban is létezik. Szerintem valahol ezek olyan dolgok, amiket nem hisz el az ember, vagy csak nem akar róluk tudomást venni addig, amíg nincs ott, nem látja, és nem éli át legalább egyetlen napig, ami aztán hihetetlen erővel döbbenti rá arra, hogy cselekedni kell. És amíg adott a lehetőség, ami által segíteni tud, addig nem engedhetné meg magának azt, hogy nem teszi. Számomra minden adott volt ahhoz, hogy megpróbáljam: a nyitottság, a gyerekek szeretete, a tenni akarás és akkor jött az InDaHouse. Első és egyetlen hétvégémen vettem részt tavaly májusban Hernádszentandráson, és az a néhánynapos életélmény elég volt, hogy tudjam, ennek helye van az életben, és az én kapacitásaimba ez belefér. Ezt követte egy nyári tábor, ahol különösen a szívemhez nőttek a gyerekek, majd vidékre visszaköltözve feladatlap íróként maradtam részese az InDaHouse-nak.A járvány miatti Skype-os tanulás hatalmas örömet és felüdülést hozott a mindennapjaimba. Ezeket az alkalmakat nem mindig volt könnyű kivitelezni az egyetemi távoktatás mellett, főleg nem két hihetetlenül cuki, mindenről órákig mesélni képes első osztályos gyerekkel, de sokszor ellensúlyozták a körülmények miatti fásultság és kilátástalanság időnként rám törő hullámait ezek az órák. Amellett, hogy én hétről-hétre a tananyagot tanulgattam velük, ők észrevétlenül mentették meg a rosszabb napjaimat, és azt hiszem, ez az egészben a legszebb. Hogy mindenkinek jobb a hely lett a világ tőle, és valahol végül is mindenki meg akarja váltani a világot…”

Az IDH valahogy természetesen működik jól

“Engem nagyon beszippantott az InDaHouse. Már egy ideje próbálom megfogalmazni, hogy miért… Az egész 2017 karácsonyán kezdődött, amikor egy kedves kutyamentő egyesület oldalán megjelent a karácsonyi ajándékgyűjtő felhívás. Az első dolog, ami megragadott az az volt, hogy ez a szervezet csupa olyan dolog ellen küzd, ami engem nagyon zavar Magyarországon: például, hogy gyerekek szívják meg, hogy nincs társadalmi összefogás – és főleg politikai akarat – a társadalmi különbségek felszámolására. Anyaként és tanárként is folyamatosan szembesültem vele, hogy borzalom, ami az iskolákban zajlik, az egész oktatásirendszer elavult és káros. 2018 januárban jelentkeztem is világmegváltó feladatlaposnak. Nagyon szeretem csinálni,iszonyúan élvezem, hogy szabadon használhatom a kreativitásomat a feladatlapok összeállításánál. Közben persze egyre jobban megismertem a szervezetet, és az embereket, akik működtetik. És ez a második dolog, ami időről-időre ámulatba ejt: az hogy az IDH valahogy természetesen működik jól. Sok-sok ember dolgozik együtt kisebb csoportokban és segíti egymást, ami aztán összeszerveződik, hogy egy-egy hétvége megvalósuljon. Nekem nagy segítség, hogy egy jól kitalált rendszerben pontosan tudom, mi a dolgom.Feladatlaposként nem volt közvetlen kapcsolatom a gyerekekkel. A járvány kitörésével ez változott meg, és egy számomra új helyzetben találtam magam. Bekapcsolódtam a távoktatásba, és a feladatlapos gyerekeimet most Skype-on segítem nap mint nap. Nagyon különleges érzés így bevonódni a család életébe. Egyrészt látod a hiányosságokat: a repedést a falon a gyerek mögött; azt hogy nincs egy asztal, ahova leüljön; nincs csend, folyamatosan zajlik az élet. Másrészt viszont megrendítő és megható látni, hogy mennyire értékelik a dicséretet ezek a gyerekek ( és végtelenül szomorú látni, hogy mennyire nincsenek hozzászokva); hogy mennyire motiválja őket, ha sikerül jól megoldani egy feladatot; hogy a szülők is fontosnak tartják a tanulást. Két és fél hónapja vagyok két család mindennapjainak része és igazán most lett kézzelfogható számomra, hogy milyen fontos mindaz, amit az InDaHouse nyújt a mentorált gyerekeknek.”

Megérkeztem egy olyan helyre, közegbe, ahol önmagam lehetek

“Egy kedves ismerősöm javaslatára kerestem meg az Indahouse-t, úgy egy éve. Mikor először voltam Hernádszentandráson azt éreztem, hogy megérkeztem egy olyan helyre, közegbe, ahol önmagam lehetek és ami a legfontosabb, hogy gyerekek között, hasonszőrű társaimmal. Bár nem vagyok pedagógus végzettségű, de mindig kerestem azokat a helyzeteket, hogy a bennem lévő energiát, pozitív gondolatokat és tapasztalatokat úgy adjam át, hogy én is kapjak erőt, töltekezést a kis fickóktól és csajoktól. Meglátni azokat a kíváncsi, nyílt tekinteteket, mikor megérkeznek a Tanodába és érdeklődve kérdezgetik, hogy ma kivel lesznek, nagyon inspiráló tud lenni. Amikor pedig az előző ottjártam után egy hónap múlva öleléssel jönnek oda hozzám az a visszaigazolása annak, hogy tudtam valamit adni nekik, ami jó volt. Egy jó beszélgetést, egy izgalmas játékot játszva, vagy éppen a feladatok megoldását közösen. Büszke vagyok rá, hogy egy kisfiút, aki örökmozgó megtanítottam marokkózni, ezt az összpontosítást, higgadtságot türelmet követelő játékot. Egy pár héttel később, mikor ketten kerültek hozzám, az eredetileg egyéni foglalkozásra, már ő tanította a kis pajtását a pálcikák trükkös felszedésére. A havi egy Hernádszentandráson töltött hétvége után a kapott energiák miatt négy-öt napig mintha a föld fölött járnék, tele csupa jó emlékekkel, melyek kitartanak a következő alkalomig, mikor elhagyjuk a fővárost és megérkezünk a gyönyörű, de nehéz sorsokat rejtő kis borsodi faluba, a csodálatos házunkba, ahol olyan büszkén várjuk a szombat reggeli első gyermekek érkezését. Alig várom, hogy ez az embert próbáló időszak véget érjen és újra találkozhassak a mi kis pártfogoltjainkkal.”

Saját magam korlátait is le akartam dönteni, az előítéleteimet félretenni.

“Az első IDH élményem 2018. december 6-án volt, amikor is krampuszként a Mikulással házról-házra jártunk. Fruzsi vezette a kis csapatunkat, mindenhova bekopogott, bementünk és a gyerekekkel együtt énekelve vártuk, hogy a Télapó belépjen és kiossza a csomagokat. Nagyon megrázó és megható élmény volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok ilyen helyekre, házakba, családokhoz. Az egész délutánunkat ezzel töltöttük, közben Fruzsi sokat mesélt a programról, a gyerekekről. 2019. januárjában úgy döntöttem, hogy szeretném magam kipróbálni a tanodában. Kíváncsi voltam, hogy élesben hogyan működik ez az egész, valamint, hogy én hogyan tudom majd kezelni a gyerekeket. Saját magam korlátait is le akartam dönteni, az előítéleteimet félretenni. Már az első alkalom után nagyon pozitív tapasztalatokkal mentem haza és azóta is szívesen megyek Hernádszentandrásra. Jó kiszakadni a mindennapokból és bármennyire is fárasztó egy-egy hétvége, mindig örömömet lelem benne. A gyerekek nagyon aranyosak, az önkéntesek jó fejek. Jó érzés egy ilyen változatos csapat tagjának lenni, ahol mindenki ugyanazért van ott: hogy segítsen.”

Akkor, azon a pici helyen jelen volt az egész élet, minden fájdalmával és boldogságával együtt.

“Egy hideg decemberi nap volt. Egyedül mentem játszani egy kisfiúhoz. Mivel hamar végeztünk, megkerestem a többi önkéntest, akik egy sok gyerekes családnál voltak. Én még nem jártam ennél a családnál azelőtt. Nagy hangzavar fogadott a házban, a gyerekek nagyon vidáman játszottak az önkéntesekkel. Körülnéztem az egy helyiségből álló házban, beleremegett a lábam a látványba. Talán soha nem láttam még ilyet, nem tudtam elképzelni, hogy emberek ilyen körülmények között élnek. A szoba közepén, volt egy kiságy. Az egyik önkéntes szólt: gyere közelebb! Akkor megpillantottam a négy napos csecsemőt. Ott feküdt tisztán, nyugodtan, ártatlanul. Balra néztem, és ott volt a fekvő beteg nagypapája. Akkor, azon a pici helyen jelen volt az egész élet, minden fájdalmával és boldogságával együtt.”

Bárcsak fele annyi esélyük lenne egyéniségük kibontakoztatására, mint az én (lassan már felnőtt) gyerekeimnek volt

“Almádi Ágnes vagyok, az InDaHouse utazó önkéntese. A fővárosban születtem és itt is élek, de nagyon régóta érzem azt a hatalmas űrt, ami főváros és a magyar vidék között tátong. Kerestem a módját, hogy én magam mit tehetnék, és tavaly nyáron rábukkantam az InDaHouse-ra, ami azonnal magával ragadott. Azóta négy alkalommal töltöttem a hétvégét egy fantasztikus, jókedvű, inspiráló csapattal Hernádszentandráson, egy olyan faluban, amilyeneken eddig csak áthajtottunk autóval útban egy-egy kirándulásra, semmit sem tudva azokról az emberekről, akik ott élnek. Fantasztikus, hogy az egyik ilyen faluban mostanra sok-sok gyereket ismerek név szerint, tudom, mi bennük a közös, de azt is látom, hogy miben különböznek és hogy ez mennyivel fontosabb! Bárcsak fele annyi esélyük lenne egyéniségük kibontakoztatására, mint az én (lassan már felnőtt) gyerekeimnek volt…Az itt látható rajzot egy nyolcadikos fiú készítette, miközben tanultunk, beszélgettünk.”

Mi bármire képesek vagyunk, így együtt.

“Sok helyen önkénteskedtem már, ezért amikor csatlakoztam az InDaHouse-hoz 5 éve, ez elég természetesnek tűnt nekem. Viszont egy nagyon különleges dolgot tapasztaltam meg ebben az önkéntes körben. Az önkéntesek nagyon színes társaság. Teljesen vegyes, hogy ki mivel foglalkozik, milyen idős, milyen a vallása, hol lakik… mégis ugyanaz mozgat mindenkit. Az önkéntesek azért mennek el hétvégente Hernádszentandrásra, vagy készítenek feladatlapokat, skype-olnak, csinálják a háttér feladatokat, hogy tőlük akár több száz kilométerre élő gyerekeknek segítsenek. Ez egy teljesen felfoghatatlan dolog. Az viszont talán kevés embernek merül fel, amikor csatlakozik, hogy azon kívül, hogy milyen sokat segít majd a gyerekeknek, mekkora hatással lesz a szervezet őrá magára. Én, így 5 év után azt látom, hogy az InDaHouse legalább annyit segített nekem, mint bármelyik hátrányos helyzetű gyereknek, aki hozzánk jár. Egy olyan világ nyílt meg előttem, amivel talán soha nem találkoztam volna. Rengeteg mindent tanultam a gyerekektől a kommunikációról, elfogadásról, elengedésről és tiszteletről.Emellett maguktól az önkéntesektől is sokat tanultam önmagamról, a csapatban dolgozásról, a vezetésről, kitartásról, és problémamegoldásról. Hatalmas élmény egy ilyen inspiráló, elfogadó közegben dolgozni, ahol tudom, hogy mindig számíthatunk egymásra. Ha valami már egyszerűen nem megy, mindig megnyugtatnak, felvidítanak és emlékeztetnek, hogy milyen jó, hogy itt vagyok, mennyi mindenben segítek. Néha még túlzásba is viszik a dicséretet. 😃 Egy ilyen csapatban önkéntesnek lenni nagyon felemelő érzés. Megtapasztaltam, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Mi bármire képesek vagyunk, így együtt. Felépítünk egy házat, évente új 10 gyerek csatlakozhat, új falvakba juthatunk el, hogy segítsünk, több, mint 100 önkéntest meg tudunk mozgatni…Remélem minden önkéntestársam legalább ennyire büszke magára, hogy egy ilyen fantasztikus csapatnak, szervezetnek a tagja. Én mérhetetlenül büszke és hálás vagyok.”